Megújult a Közlekedési Múzeum teljes Ikarus EAG-flottája

A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum az elmúlt években a magyar buszgyártás sikerekben bővelkedő múltjának jónéhány legendás és közlekedéstörténeti szempontból meghatározó típusával bővítette kollekcióját. A gyűjteménygyarapítási program keretében 2018-ban három Ikarus EAG autóbusz is a múzeum tulajdonába került, egy Ikarus 396-os, egy 397-es, valamint minden idők talán legszebb magyar csuklós modelljének egy példánya, egy E94G. Az autóbuszok felújítása azóta elkészült, és az intézmény EAG-flottájának legidősebb tagja, a korából fakadóan oldtimer minősítésre is alkalmas 396-os a restaurálásnak köszönhetően meg is kapta ezt a minősítést. A másik két kocsinak viszont erre még várnia kell, a 397-esnek legalább két, az E94G-nek pedig legalább öt évet.

Érdekesség, hogy a Közlekedési Múzeum gyűjteményében található összes Ikarus EAG autóbusz eredetileg „volános” jármű volt. Az Ikarus EAG E94G és a 396-os a Volánbusznál, míg a 397-es a Vértes Volán flottájában állt szolgálatba a kilencvenes években, amikor az Ikarus Egyedi Autóbuszgyár Kft. a fénykorát élte. Ezekben az években számos különleges autóbusztípus készült a mátyásföldi gyárban, köztük a gyártó első és egyetlen önálló fejlesztésű tolócsuklós típusa, a magyarra fordítva „gólya” fantázianevű E94G Stork, amelyet sokan minden idők egyik legszebb magyar csuklós autóbuszának tartanak. Az 1997-es bemutatkozásakor a modell Ipari Formatervezési Miniszterelnöki Különdíjat nyert, és szerepelt a mai Busworld Europe elődjének számító kortrijki Car & Bus ’97 kiállításon is. Az E94G-ből összesen nyolc példány készült, ebből hat Csepel, kettő pedig Rába alvázra, tehát a típust kizárólag hazai gyártású műszaki alapra építették. Az összes jármű belföldön talált gazdára; a Csepel alvázasok a Zala Volán, a Rába alvázasok pedig a Volánbusz számára készültek, az utóbbiakból szerezte meg az egyik megmaradt példányt a Közlekedési Múzeum. A modell további különlegessége, hogy az Ikarus Egyedi Autóbuszgyár és egyben az Ikarus utoljára kifejlesztett csuklós busza, mindemellett az Ikarus gyár történetének egyik utolsó, teljes egészében hazai tervezésű autóbusza is egyben.

A Volánbusz egykori büszkeségeinek számító esztétikus, Rába alvázas példányok a GUP-069 (később JID-091), illetve GUP-079 rendszámokat kapták. A kocsik szinte egyszerre, három nap különbséggel érkeztek meg a vevőhöz 1999 februárjában. Noha a két autóbusz alváza és motorja sem egyforma, mégis azonos típusszámon jelölték meg őket (E94.55 kivitel). A GUP-069-et Rába B190.81G-412, míg a GUP-079-et Rába B228.81G-423 jelű járóképes alvázra karosszálták, végül ez utóbbi maradt fent az utókornak. A Közlekedési Múzeum gyűjteményébe került járművet MAN D2866 LUH 20 E2 típusú, Euro 2-es környezetvédelmi minősítésű, 12 literes, 306 lóerős (225 kW) motorral, valamint ZF Ecomat 5HP 590 típusú, 5+1 sebességes automataváltóval szerelték. A jármű Hübner gyártmányú komplett fogasíves csuklószerkezetet kapott, szabadon programozható számítógép vezérlésű elektronikus becsuklásgátló vezérlő-egységgel, valamint hidraulikus becsuklásgátló rendszerrel.

A csuklós E94G megszerzése után 2018 tavaszán a múzeum egy újabb értékes darabot vett gondozásába: egy 396-os modellt, amely a magyar turistabusz-gyártás legszebb éveiben készült. Ez az emelt padlómagasságú, 1984-ben bemutatott busztípus Őrsi Ferenc tervei alapján készült, és az évek során számos gyártó – köztük a Csepel, a Rába, a DAF, a Scania, a Volvo, az Iveco és a Renault – alvázaira adaptálták. A típus létezett két- és háromtengelyes, valamint bal- és jobbkormányos változatban is. A múzeumhoz egy Csepel 856.16 alvázra karosszált, a 396.27 altípusba tartozó, Cummins LTA 10-B290 motorral szerelt példány került – ezt a kivitelt eredetileg a magyar piac igényei szerint fejlesztették ki, de külföldi vásárlók körében is népszerű volt. Ez a változat, amely a nyugati alkatrészeket használó változatoknál kedvezőbb áron készült, először az 1991-es BNV-n mutatkozott be. Összesen 78 darab készült belőle 1990 és 1995 között, ebből kilenc darabot külföldön adtak el (hatot Oroszországban, egy-egy kocsit pedig Ukrajnában, Bulgáriában, illetve Csehországban a Strojexportnál). Magyarországon ez volt legelterjedtebb 396-os altípus, közülük 77 darabot szereltek 290 lóerős Cummins LTA 10-B290 típusú dízelmotorral, egyetlen példányba (az 1995-ös évjáratú, DZE-762 rendszámú kocsiba) pedig Detroit Diesel S50-es erőforrás került.

2018 végén a múzeum gyűjteménye egy újabb különleges darabbal bővült: egy Ikarus EAG 397-essel, amely Scania K113 TLA alvázra épült. Ezt a járművet 1996-ban adták át a Vértes Volánnak, ahol a kétezres évek elején elsősorban külföldi turistautakon használták, majd később hazai távolsági járatokon közlekedett egészen 2018-as kivonásáig. Utolsó éveiben a Középnyugat-magyarországi Közlekedési Központ flottájában szolgált. A „másfélemeletesként” emlegetett 397-es típus a felső szinten teljes értékű utasteret, az alsó szinten pedig csak egy kisebb klubhelyiséget kínált, így a kialakítása szokatlannak számított, bár műszaki szempontból a 396-os típus leszármazottja volt. Az Ikarus 397-es volt az Ikarus Egyedi Autóbuszgyár első teljesen önálló fejlesztésű terméke, amelyet a kilencvenes évek elején terveztek meg a gyár mérnökei. A különleges felépítésű modell 1992 és 1996 között volt gyártásban, és összesen 47 darabot értékesítettek belőle, ebből 36-ot Scania, 11-et pedig Rába alvázon.

A Vértes Volán által használt 397-es eredetileg a Ba-TRANS, az Ikarus EAG török kisebbségi tulajdonosának megrendelésére épült, a 12 méteres alapkivitelnél 750 mm-el hosszabb, 397.20 jelű  10 kocsi egyikeként, ám végül csak egyetlen példány került Törökországba 1993-ban. A járműveket a török megrendelő igényeinek megfelelően eredetileg ún. CBU (Completely Built Unit) kivitelben, azaz magas készültségi fokon, de nem teljesen készre szerelve kerültek volna kiszállításra, belső terük kiszerelése már a törökországi Bursában történt volna, itt építették volna be a kisebb alkatrészeket, például a lámpákat, üléseket, egyéb utastéri berendezéseket. A fennmaradó kilenc jármű leszállítását a kisebbségi tulajdonos pénzügyi problémák miatt végül visszamondta, így a már megépült autóbuszok itthon maradtak, s beülésezésük után egy darab Csehországba, három kocsi Finnországba, a fennmaradó öt autóbusz pedig a hazai Volán-vállalatok részére lett értékesítve. A múzeum által megszerzett 397-es a sorozat legmagasabb, 36-os VIN-számú darabja, azaz gyakorlatilag ez az utolsóként megépült Scania alvázra szerelt 397-es. Eredeti rendszáma GBG-520 volt, később, 2006-tól FLG-050 forgalmi azonosítóval közlekedett.