100 éves a Prevost, amelyet még a General Motors sem tudott két vállra fektetni

Hazánkban talán kevésbé ismert, de világszerte elismert kanadai autóbuszgyártó, a Prevost (ejtsd: prívó), 2024-ben ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. Az utazóbuszokat és lakóbuszokat is gyártó cég története 1924-ben kezdődött a québeci Sainte-Claire városában, ahol az alapító Eugène Prévost a helyi egyházi kórus megrendelésére egy fa karosszériájú autóbuszt készített úgy, hogy korábban nem foglalkozott járművek karosszériagyártásával. Ez a megbízás alapozta meg a Prevost jövőjét, és indította el a céget azon az úton, amelyen mára a világ egyik legismertebb luxus autóbusz-gyártójává vált.

Eugène Prévost fiatal vállalkozóként kezdte pályáját, templomi és iskolai padok készítésével, de már akkor is újító szemlélet jellemezte: a gazdasági világválság idején hidraulikus turbinákból és akkumulátorokból álló rendszert épített, hogy vállalkozása saját áramforráshoz jusson. Az általa termelt elektromosság nemcsak az ő cégét szolgálta, hanem Sainte-Claire fejlődését is segítette, ahol öt évvel azelőtt juttatott áramot 23 háztartásba, hogy a hivatalos villamoshálózat kiépült volna. Az egyházközség fa karosszériájú buszának megrendelése viszont új irányt adott Prévost vállalkozásának.

Az első Prevost busz egy REO teherautó vázára épült, készítésében Eugène az asztalosmesterségben szerzett tudását is kamatoztatta. Az első megbízás újabbak sorát hozta, a vállalat pedig egyre csak bővült, és bár a fabútorok gyártása továbbra is jelentős üzletág maradt, az autóbuszgyártás fokozatosan nagyobb szerephez jutott. 1937-re az évi 1-2 darabos termelés évi 5-10 buszra nőtt, és 1937 és 1939 között Sainte-Claire-ben megépült az első buszgyártó üzem is. Nyolc évvel később a Prevost már bemutatta első, teljesen fém karosszériás buszát, amely újabb mérföldkövet jelentett a vállalat fejlődésében.

Eugène Prévost, az alapító

Ahogy az autóbuszok iránti kereslet egyre nőtt, a Prevost elhagyta a fa szerkezeteket, és teljesen áttért a fém használatára. Ez a döntés fordulópont volt a cég buszgyártói tevékenységében, hiszen a fém karosszériás buszok sokkal strapabíróbbak voltak, jobban ellenálltak az időjárás viszontagságainak, és lehetőséget adtak a modern technológiák beépítésére. A Prevost a 40-es évek végén dopta piacra első farmotoros modelljét, s egy városi és egy távolsági típussal is jelentkezett. A cég emellett autókat, kisteherautókat és mentőautókat is gyártott, s a termelése az 50-es évek elejére már meghaladta a 100 autóbusz/év darabszámot. A gyártó új, Prevocar modelljét 1951-ben mutatták be, amelyet Kanadában a legmodernebb busztípusként tartottak számon abban az időben. Az 50-es évek elejére a növekvő kereslet és a megrendeléseknek köszönhetően a Prevost Kanada legnagyobb helyközi autóbuszgyártójává vált, és ekkor hagyott fel végleg a bútorgyártással.

Az 50-es évek közepén a Prevost, hasonlóan sok más észak-amerikai buszgyártóhoz, veszélybe került a General Motors agresszív piaci terjeszkedése miatt. Ezt jól szemlélteti, hogy az évtized végére csupán egyetlen életképes helyközi buszgyártó, a Flxible maradt az Egyesült Államok piacán. A GM a kanadai piacot is célba vette, és 1955-re szinte teljesen lenullázta a Prevost eladásait. A buszgyártó csődközelbe került, és amikor úgy tűnt, hogy kénytelen lesz bezárni kapuit, Paul Normand és Everiste Laflamme 1957-ben megvásárolták a céget és biztosították annak pénzügyi megújulását. A két iparmágnás jelentős erőforrásokat biztosított a Prevost számára a további növekedéshez és innovációhoz. Normand és Laflamme irányítása alatt a Prevost jelentős fejlődésen ment keresztül: új termékeket vezettek be, és modernizálták a gyártást, így a vállalat nemcsak megőrizte alapítója szellemiségét, hanem dinamikusan növekedni is tudott.

Az 1960-as években a vállalat jelentős sikereket ért el az észak-amerikai turistabusz-piacon. Bár próbálkozott a városi közlekedés területén is, a Prevost buszai elsősorban a turistabuszokat és távolsági járatokat üzemeltető cégek körében arattak nagy sikert, ezért a cég a 60-as években ki is lépett ebből a szegmensből. Ekkoriban kezdtek megjelenni olyan ikonikus modellek, amelyek máig a Prevost márka védjegyei.

A Prevost 1967-ben lépett be az Egyesült Államok piacára, amikor a Somerset Bus Company, New Jerseyben az első amerikai üzemeltetőként vásárolt új Prevost autóbuszt. Ugyanebben az évben a Prevost két értékesítési és szervizközpontot is nyitott – egyet a New Jersey állambeli Lyndhurstben és egy másikat Los Angelesben.

A hatvanas évek végén a buszgyártó újra gazdát cserélt: két amerikai és egy kanadai üzletember, Tom Harbison, Bill Campbell és André Normand vásárolta meg a céget André apjától, Paul Normandtól és Paul Gourdeau-tól, aki még 1966-ban szerezte meg Laflamme részvényeit. A tulajdonosváltás ezúttal is a cég növekedésének és versenyképességének biztosítása érdekében történt, új tőke és erőforrások bevonásával. Az új tulajdonosok stabil pénzügyi hátteret biztosítottak, ami lehetővé tette, hogy a Prevost tovább erősödjön a luxusbuszok piacán, és jelentős beruházások révén folytathassa az innovációt. Ekkor jelentek meg a jellegzetes nagy szélvédők és a tetőbe hajló utasablakok, amelyek európai megjelenést kölcsönöztek a Prevost távolsági buszainak. Ennek a korszaknak köszönhetően a cég még nagyobb piaci részesedést szerzett Észak-Amerikában, elsősorban a magas színvonalú turistabuszos szolgáltatást nyújtó üzemeltetők körében.

A hetvenes évek végére a Prevost gyártási kapacitása már nem tudott lépést tartani a növekvő rendelésszámmal, mivel a harmincas években épült üzeme már túl szűkös és elavult volt. Ezért a gyártó új üzemet épített, amelyet 1981 tavaszán adtak át, ezzel megduplázva termelésüket. Az új gyár különlegessége a hagyományos, egyenes vonalú összeszerelő sor helyett az átrakóasztalos rendszer volt, amely lehetővé tette a buszok szabadabb mozgatását. Így, ha egy járműnek egy adott szerelési állomásra nem volt szüksége, tovább tudták tolni egy másik állomásra anélkül, hogy végig kellene haladnia az egész szerelősoron.

A LeMirage a Prevost termelésének 22%-át képviselte az első évben, 1978-ra pedig már a teljes termelés 72%-át tette ki, s a gyártó valaha volt legkelendőbb autóbuszának számít

A Prevost jelenlegi termékpalettáján szereplő X3-45 típus első generációja a hetvenes évek végén jelent meg LeMirage fantázianév alatt, s akkor a gyártó legnépszerűbb termékének számított, a nemrégiben megújult H3-45-ös csúcsmodell első nemzedéke pedig a nyolcvanas évek végén mutatkozott be.

A H-sorozat létrejötte a kanadai és québeci kormányok 1970-es évek végén végzett kutatásaira vezethető vissza, amelyek arra irányultak, hogy az emelt padlómagasságú csuklós autóbuszokat hogyan lehetne alkalmazni a Kanadában a legnagyobb helyközi forgalmat bonyolító Montreal-Ottawa-Toronto útvonalon. A tanulmány részeként végzett tesztekhez egy Neoplan AN-221 Voyageur csuklós buszt is importáltak Európából.

A kutatás eredményeként megépítendő csuklós busz kivitelezésére a Prevostot választották ki, és így született meg a Prevost H5-60 prototípusa, amely 1985 végén debütált. A tengelyterhelési követelmények miatt a modellt iker mellső tengelyekkel szerelték fel, a 12 literes Detroit Diesel motort pedig a B és C tengelyek közé építették be. A típus sorozatgyártása 1987-ben kezdődött, és négy év alatt összesen 46 példány készült belőle. Bár a H5-60-ból csak korlátozott darabszám készült, dizájnja és technikai megoldásai később jelentős piaci sikereket elérő szóló modellek alapjául szolgáltak. A Prevost már ekkor is kiemelt figyelmet fordított a luxusra és kényelemre, és mindent megtett azért, hogy márkaneve a minőségi turistabuszok szinonimájává váljon. Ebben az időszakban kezdett a cég igazán kiemelkedni a kanadai piacról, és sikeresen versenyzett a nagy amerikai gyártókkal.

Az X3-45-ös típusból az Amerikai Egyesült Államok titkosszolgálata is rendelt két páncélozott példányt Barack Obama első elnöki ciklusának idején

A Prevost történetében az egyik legnagyobb fordulópont az 1990-es évek közepén következett be, amikor a Volvo Group és a brit Henlys Group megvásárolta a céget. A svéd óriás nemcsak pénzügyi támogatást biztosított, hanem lehetőséget adott arra is, hogy a cég hozzáférjen a Volvo innovációihoz, kutatási képességeihez és gyártási szakértelméhez. A buszgyártó teljes tulajdonjoga végül 2004-ben került a Volvo cégcsoporthoz, amikor a Henlys pénzügyi problémái miatt kilépett a tulajdonosi körből.

A megújult H3-45 előző generációja

Bár a Prevost saját fejlesztésű és gyártású termékpalettával rendelkezik, az anyacég, a Volvo hatása jól érzékelhető a kínálatában. A H3-45 és a régebbi X3-45 modellekben például Volvo D13-as motor található, amelyet 2008-ban vezettek be, és 2010 óta kizárólag ezzel az erőforrással szerelik a Prevost típusait. Ezenfelül a kínálatban megtalálható a Volvo I-Shift robotizált váltó, valamint a második generációs Volvo 9700 amerikai piacos változata, amely 2009 óta van jelen.

Ez a szoros együttműködés azonban a Volvo számára is lehetőséget nyújtott a kanadai leányvállalat innovációinak hasznosítására. Az új Volvo 9700/9900 típuspár ugyanis a Prevost által kifejlesztett egyedi építési technikát alkalmazza, amely a hagyományos európai buszépítési módszerektől eltérően egy robusztusabb, rugalmasabb vázszerkezet kialakítását teszi lehetővé. Ez a technológia nagyban eltér a hagyományos európai buszépítési technikáktól, ezért is nehéz megfelelő partnert találni a típuspár gyártásának folytatására. A korábban Lengyelországban gyártott típusok teherhordó felépítése teljesen különbözik az európai megoldásoktól, és gyakorlatilag egy erősebb önhordó vázra támaszkodik.

A H3-45 csúcsmodell tavaly kapott ráncfelvarrást, az azonos gépészetre épülő, a gyári ranglétrán egy szinttel lejjebb elhelyezkedő,12 hüvelykkel, azaz szűk 305 mm-rel alacsonyabb X3-45 még a korábbi arculatot képviseli

Az asztalosműhelyből indult Prevost a trendeknek és a kor elvárásainak megfelelően a jövőben az elektromos meghajtásra is nagyobb hangsúlyt helyez majd. A Volvo Csoport tagjaként a cég célja, hogy 2040-re teljes működése karbonsemleges legyen. Ennek részeként 2026-ra tervezik bemutatni az első teljesen elektromos buszukat, amely egy töltéssel 400 kilométeres hatótávot kínál majd, alkalmazkodva ezzel a környezetvédelmi kihívásokhoz és a piac változó igényeihez.

15 kép -