Biztos út, Magazin

Húsz éve történt a deutschlandsbergi buszkatasztrófa

1999. január 24-én egy ország ismerte meg a stájerországi kisváros, az alig 11 000 lakosú Deutschlandsberg nevét. Az Ausztria déli részén fekvő település közelében történt a kora esti órákban az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb, magyarokat ért buszbalesete, amely majd’ 20 évvel később a veronai buszbaleset képében máshol, más körülmények között, de szinte napra pontosan megismétlődött. Az aznap esti híradóban előbb 12, majd 15, az adás végére pedig már 18 halálos áldozatról számoltak be. A szerencsétlenül járt autóbuszon a kőszegi Jurisich Miklós Gimnázium, valamint a szintén kőszegi Evangélikus Mezőgazdasági, Kereskedelmi, Informatikai Szakképző Iskola sítáborozó diákjai és kísérőik utaztak, akik az első síeléssel töltött nap után a szállásukra tartottak hazafelé. Ma, a szerencsétlenség huszadik évfordulóján felelevenítjük a történteket és áttekintjük a tragédia eseménysorát, körülményeit illetve utóéletét, bízva abban, hogy e szomorú eset tanulságai intő példaként szolgálnak napjaink iskolai buszos kirándulásainak szervezői számára is.

E sorok írója a baleset idején még nem volt 7 éves, a tragédiáról szóló beszámolók szomorú képei az összeroncsolódott, kerekeivel az ég felé néző autóbusszal mégis a mai napig élnek az emlékezetemben. Ez részben a már akkor is meglévő buszos kötődésemmel magyarázható, részben pedig azzal, hogy az egyik áldozat sírja viszonylag közel esik nagyszüleiméhez a temetőben, így a 18 éves lány fényképe minden egyes látogatáskor emlékeztet arra, hogy mi is történt azon a bizonyos hideg januári vasárnapon. Azon a napon Deutschlandsberg közelében magyar emberek haltak meg, többségükben tizenéves gyerekek, akik közül a legfiatalabb alig volt valamivel idősebb, mint én akkor.

Már szürkül lassan a ködös határ…”

A rendszerváltást követő években a kapitalista világ más áldásaival együtt megjelentek hazánkban a Nyugat-Európában már levetett, itthon viszont a „nyugati busz” magasztos misztikumával körüllengett, bontószökevény turistabuszok. Közülük került ki az a jármű is, amely a magyar diákokat szállította 1999 januárjában a tragédiába torkolló ausztriai sítúrára. A baleset idején 20 éves, Magyarországra 1993-ban behozott, néhány évig Szarvas környékén is szolgált, GSJ-533 rendszámú Neoplan N214 Jetliner a visszaemlékezések szerint már ránézésre is sokat futott, rossz állapotú autóbusz benyomását keltette. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy műszakilag sem volt különb, többek között a fékrendszere sem állt a helyzet magaslatán – ez mindig súlyos problémaként kezelendő, de gyakorlatilag életveszélyes abban az esetben, ha valaki meredek szerpentinekkel tarkított hegyvidéki túrára indul. A busz az utazást megelőzően 1998. szeptember 7-én esett át ún. megbontásos műszaki vizsgán, akkor kielégítően teljesített, így a baleset idején a papírjai rendben voltak. Kolcsár József, a busz sofőrje, egyben tulajdonosa tudta ugyan, hogy a fékrendszerrel időközben problémák adódtak, ráadásul az előzetes bejárás során az útvonalat is kockázatosnak érezte, ám mivel a nehéz körülmények között élő családjának megélhetése a különjárati fuvaroktól függött, nyugtalanul bár, de ennek tudatában indult útnak. Az utazást megrendelő iskoláknak nem volt kifogásuk a Neoplan ellen – hiszen a már akkor is öldöklő árversenyben Kolcsár adta a legolcsóbb ajánlatot, ez pedig sajnos a legtöbb helyen mind a mai napig a leghatásosabb érv az iskolák és/vagy a szülők meggyőzésére, ha a gyermekeik életéért felelős buszos üzemeltető cég kiválasztásáról van szó.

Egy 1979-es Neoplan N214 Jetliner – egy ehhez hasonló autóbusszal indultak a végzetes sítúrára a kőszegi diákok (Fotó: Neoplan archívum)

A vészjósló előzmények ellenére a kőszegi és környékbeli diákokból, valamint kísérőikből álló csoport 1999. január 24-én reggel rendben kiért Ausztriába, ahol megkezdték az egyhetesre tervezett programot. A kirándulás első napját jó hangulatban, síeléssel töltötték a Weinebene síközpontban. A tragédia a sípályáról való visszatérés során, 17:07 körül történt, amikor a csoport a limbergi kastélyban található szállására tartott. Az összesen 55 fő szállítására alkalmas autóbusz fedélzetén ekkor 45 (más források szerint 49) utas tartózkodott. Néhány családtag személyautóval követte a Neoplant, de az eredetileg autóval érkezett gyerekek közül többen is átszálltak az autóbuszba a barátaikhoz. Röviddel a baleset előtt a jelenlévők még egy utolsó figyelmeztetést kaphattak a jármű általános műszaki állapotáról: nem sokkal a sípályáról történő visszaindulás után a busszal rövid időre félre kellett állni a rendellenesen melegedő motor miatt.

„…És a határban a Halál kaszál”

A völgybe történő leereszkedés során – száraz úttest és jó látási viszonyok mellett – a buszvezető a Neoplan sebességváltóját egy alsórendű, mintegy 10-12%-os lejtős útszakaszon üresbe (más források szerint túl magas sebességi fokozatba) tette, ami végzetes hibának bizonyult. Innentől kezdve elindult a tragédiához vezető események fatális láncolata: ahogyan az ebben esetben törvényszerű, a busz felgyorsult, miközben az alapjáratban üzemelő motor miatt a levegőtermelés csak a minimumon mozgott. A hibás, túlhevülő üzemi fékrendszer azonban ekkor végleg felmondta a szolgálatot, így a sofőr a hagyományos légfékkel nem tudott érdemben lassítani a tempón. A források ezen a ponton nem egyértelműek; egyesek kizárólag az üzemi fék túlmelegedésből fakadó elégtelen működését teszik felelőssé a katasztrófáért, mások a tartós lassítófék, vagyis a retarder érintettségét, hibáját is említik, esetleg, hogy a két hibajelenség egyszerre lépett fel. A korabeli források szerint az 1979-es évjáratú busz már rendelkezett retarderrel (a Neoplan gyár valóban ekkoriban kezdte el feláras extraként kínálni típusaihoz a Telma örvényáramú retarderének egy korai változatát). Ez a viszonylag kezdetleges berendezés önmagában nem lett volna ugyan elegendő a lejtőn meglóduló busz megállításához, az azonban biztos, hogy az üzemi féktől függetlenül működő lassítóféknek rendeltetése szerint nem lett volna szabad hagynia, hogy az autóbusz ilyen végzetes mértékben felgyorsuljon. Mivel a váltókar üres állása esetén nincs nyomatékátvitel a sebességváltó motor felőli be-, és a kerekek felé eső kihajtó tengelye között, a motorfék, illetve az annak hatását jelentősen megnövelő kompressziófék (kipufogófék, „bubu”) sem tudott besegíteni a nagy jármű sebességének csökkentésébe. A legvalószínűbb – ahogyan az a hasonló katasztrófáknál gyakran lenni szokott – az, hogy az események tragikus végkimenetelében a lehetséges okok közül több is közrejátszhatott.

A felismerhetetlenségig összetört Neoplan roncsa (Fotó: Kleine Zeitung/APA)

A sebességi fokozat rossz megválasztása miatt rövid idő alatt annyira megnőtt a sebességkülönbség a sebességváltó tengelyei között, hogy emiatt később, a túlélők visszaemlékezése szerint végül már a váltókart két kézzel húzva sem sikerült a váltót fokozatba kapcsolni. (Megjegyzendő, hogy a hajtáslánc érintett elemei, azaz a kuplung és a szinkrongyűrűk hibátlan állapota esetén elvileg minden körülmények között kellett volna lennie lehetőségnek a váltó fokozatba tételére, illetve a duplakuplungos visszaváltás formájában volt vezetéstechnikai megoldás is, amivel talán még menthető lett volna a helyzet, ezt azonban a sofőr vagy nem ismerte, vagy nem alkalmazta helyesen.) A vezetőnek így nem maradt más választása, a busszal sorra előzni kezdte az előtte haladó személyautókat, miközben egyre nagyobb sebességgel száguldott lefelé a lejtőn. Ekkor már az utasok is érezték, hogy nagy baj van, pánik tört ki a fedélzeten. A meredek, kanyarokkal tűzdelt lejtőn lefelé a tachográf adatai szerint több, mint 100 km/h sebességre felgyorsuló Neoplan két kanyart még be tudott venni (miközben legázolt számos útjelző vezetőoszlopot), azonban a harmadiknál, kb. 3 kilométerre Deutschlandsberg határától, egy viszonylag enyhe jobbos kanyarban balra kisodródva letért az útról, majd a saját hossztengelye körül többször átfordulva az országúttól mintegy 15-20 méterrel lejjebb álló alpesi ház udvarára zuhant. A korabeli cikkek azt valószínűsítették, hogy a környéket valamelyest ismerő buszvezető az utolsó pillanatban talán szándékosan húzhatta balra a kormányt, tudva, hogy az út jobb oldalán egy ennél is mélyebb szakadék húzódik. A szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolódott autóbusz a tetején, egy fának dőlve, azt részben maga alá gyűrve állt meg. Az ablakoszlopok nem tudták felvenni a földet érés során fellépő hatalmas terhelést, a túlélőtér gyakorlatilag teljesen összezsugorodott; volt, akit lángvágóval kellett kiszabadítani a busz roncsából, sokan pedig kizuhantak a biztonsági övekkel nem rendelkező járműből.

A busz bizonyos pontjain utazóknak esélyük sem volt a túlélésre (Fotó: Vas Népe)

A becsapódást követően az osztrák mentőegységek nagy erőkkel és példás gyorsasággal kezdték meg a mentést, annak ellenére, hogy a hatalmas robajra kirohanó háziak nem tudták azonnal értesíteni a mentőket, mivel a kertbe bezúduló autóbusz elszakította a telefonvezetéket, a mobiltelefon pedig a huszadik század utolsó éveiben még közel sem volt annyira magától értetődően elterjedt használati eszköz, mint manapság. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a helyi mentőket nem sokkal korábban egy kisebb balesethez riasztották a közelben, mindössze két kilométerre a busztragédia későbbi helyétől, így viszonylag hamar a helyszínre értek, a sérültek pedig még időben megfelelő orvosi ellátást kaptak. Sokak szerint ennek, vagyis a gyors és szakszerű beavatkozásnak köszönhető, hogy a halálos áldozatok száma nem emelkedett tovább.

A szerencsétlenség végül 18 halálos áldozatot követelt, közülük 17-en a helyszínen, további egy személy pedig a kórházba szállítás közben veszítette életét. Az elhunytak azonosítása napokig elhúzódott. A balesetben további 27 fő sérült meg, közülük 15-en súlyosan, ezen belül öt sebesült állapota válságos volt; őket a deutschlandsbergi, wagnai, voitsbergi és főként a grazi kórházakba szállították. A sérültek közül többen maradandó károsodást szenvedtek, volt, akinek újra meg kellett tanulnia beszélni. A deutschlandsbergi baleset a magyar autóbuszos közlekedés történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája lett.

A baleset helyszíne a tragédia másnapján (Fotó: Vas Népe)

A 18 évvel későbbi veronai buszbalesethez hasonlóan itt is meg kell emlékeznünk a helyi magyar emberek segítőkészségéről és összefogásáról: a tragédiát követően a grazi és környékbeli magyarok közül sokan tolmácsolással, illetve az adminisztrációban nyújtott támogatással segítették az Ausztriába érkező hozzátartozókat. Szintén említést érdemel, hogy (öt évvel Magyarország Európai Uniós csatlakozása előtt) az osztrák hatóságok engedélyezték, hogy a balesetben érintett hozzátartozók ideiglenesen útlevél nélkül, személyi igazolvánnyal is átléphessék a határt.

A később lefolytatott vizsgálat szerint a balesetet műszaki és vezetéstechnikai/emberi tényező együttesen okozta. A szakértői elemzés feltárta, hogy nem csak a levegőrendszer és a fékek voltak katasztrofális állapotban: problémák voltak a lengéscsillapítókkal is, ráadásul a busz tulajdonos-sofőrje a folyamatos pénzhiány miatt csak a mellső tengelyre vásárolt új gumikat, a hátsó kerekek gumiabroncsai teljesen kopottak voltak. A korabeli visszaemlékezések szerint a hajnali induláskor legalább az egyik hátsó lámpa sem világított. Kolcsár Józsefnek nem voltak meg az anyagi lehetőségei az általa 1998 márciusában hitelre megvásárolt Neoplan szakszerű karbantartására és javíttatására, így ennek hiányában az autóbuszt házilagos körülmények között, otthon javítgatta. A fékhiba észlelésekor kért ugyan előzetes árajánlatot egy budapesti szakműhelytől a fékrendszer átvizsgálására és javítására, de a munkálatok tényleges elvégzésére a pénzügyi nehézségek miatt soha nem került sor.

Rekviem

A főként tizenéves diákok életét követelő buszbaleset híre az egész országot megrázta. Január 30-át, a temetés napját nemzeti gyásznappá nyilvánították. Az áldozatok közös búcsúztatásán, Kőszegen a hozzátartozók, barátok és részvétüket kifejező emberek mellett ott volt Göncz Árpádné, az akkori köztársasági elnök felesége, Pokorni Zoltán oktatási- és Szabó János honvédelmi miniszterek, Borókai Gábor kormányszóvivő, Básthy Tamás, Kőszeg polgármestere, valamint Ausztria magyarországi nagykövete is. A kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumban soha többé nem szerveztek sítábort. Az iskola udvarán kegyhelyet állítottak fel a tragédia áldozatainak emlékére, ahol a hozzátartozók évente megemlékeznek elhunyt szeretteikről a szerencsétlenség évfordulóján. A baleset helyszínén szintén felszentelt emlékművet avattak, a rokonok, barátok ötévente itt gyűlnek össze közösen emlékezni január 24-én.

Az áldozatok búcsúztatása a kőszegi Jézus Szíve Plébániatemplomban (Fotó: Vas Népe)

Kolcsár József buszvezető súlyos belső sérülésekkel ugyan, de túlélte a szerencsétlenséget, a történteket azonban soha nem tudta feldolgozni. A balesetet követően Grazban sokáig a többiektől elkülönítve ápolták, kórházi szobájának ajtaját rendőrök őrizték. Később, 1999 májusában Ausztriában gondatlan veszélyeztetés vádjával három év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, ám 15 hónap után, 2000 augusztusában súlyosan megromlott egészségi állapotára tekintettel szabadlábra helyezték. Ezt követően hazatért Szombathelyre, ahol 2001-ben, mindössze 46 évesen gyógyíthatatlan betegségben hunyt el, hosszas szenvedés után. Fizikai és pszichés leépülése egyértelműen a Deutschlandsbergnél átélt traumára volt visszavezethető – így végül ő lett a baleset tizenkilencedik áldozata.

A deutschlandsbergi baleset azóta szomorú mementóként minden nagyobb, magyarokat ért külföldi buszbaleset kapcsán legalább említés szintjén előkerül, így volt ez a 2011-es hurghadai borulásos esetnél (11 halott), és természetesen az éppen két éve történt, 17 halálos áldozatot követelő veronai tragédiánál is, ahol ráadásul az időpont, az elhunytak száma és az utazás célja (sítábor) tekintetében is kísérteties a hasonlóság.

A tragédiát követően természetesen azonnal fellángolt a vita a nemzetközi forgalomban részt vevő, magyar felségjelzésű turistabuszok állapotáról, ami nem éppen adott okot büszkeségre. (Pedig ekkoriban a hazai buszállomány átlagéletkora 11,55 év volt, szemben KSH adatai szerinti, 2017 végén mért 13,68-cal, persze ebben komoly szerepe van a közforgalmú autóbuszpark elöregedésének.) A médiaérdeklődés elmúltával azonban, ahogyan az lenni szokott, a szülők, pedagógusok érzékenysége is alábbhagyott, és maradtak az öreg, leharcolt autóbuszok az iskolai kirándulások állandó velejáróiként. A téma a 2017-es veronai buszbaleset kapcsán került ismét a felszínre, annak ellenére, hogy az ott érintett Setra a Deutschlandsbergnél szerencsétlenül járt Neoplannal ellentétben nem volt kirívóan rossz műszaki állapotban. Most mindenesetre úgy tűnik, hogy az emberek az utóbbi időben jobban odafigyelnek rá, hogy milyen járművekkel utaztatják gyermekeiket: az utóbbi két évben már többször is lehetett olyan híreket hallani, hogy szülők nem engedték felszállni a gyerekeket egy-egy tükörsimára kopott gumiabroncsokkal érkező, szemmel láthatóan rossz állapotú autóbuszra, vállalva akár a tervezett kirándulás lemondását is. Időközben lépett a kormányzat is: a veronai eset után több más, vitatott megítélésű intézkedés mellett a nemzetközi iskolai gyermekszállításra igénybe vett autóbuszok életkorát 13 évben maximalizálták, de még így is rengeteg kohóba való, rosszul karbantartott rozsdaboglya szállítja a gyerekeket a belföldi kirándulásokra. Csak remélni tudjuk, hogy nem kell több hasonló tragikus eset ahhoz, hogy az autóbuszos szolgáltatások megrendelésekor az anyagi szempontok mellett/helyett a felelősségteljes, józan belátás érvényesüljön.

Címlapkép: Czika László, MTI Fotó

Címkék